Salzburg, 1945. november 13.

Gyerekek, vén parasztok!

Nem térek magamhoz! Valami sejtelmem ugyan azt súgta, hogy nem vesztetek el, hogy átvészeltétek a veszedelmet, de azért ekkora örömre nem számítottam. És éppen november 13-án! Egész véletlenül felszaladtam az információba, mert ott is egy honfitársam dolgozik, és ott kaptam meg leveleteket. Akkorát rikkantottam, mint egy páva, majd összedűlt Military Government, és lerohanva az irodámba a folyosón teljes sebességgel és testhosszal nekivágódtam egy amerikai ezredesnek, de látta rajtam, hogy nem vagyok észen, és még ő mondta, hogy „excuse”! még mindig nem tértem magmhoz.

Augusztus közepe óta Salzburgban vagyok állásban az American Joint Distribution Commitee-nál, mint titkárnő. Ez egy nagy amerikai zsidó szervezet, és most az európai országokban képviseleteket állít fel a koncentrációs táborokból kikerült zsidók megsegítésére és feltutorozására. A főnököm, Reuben B. Resnik, egy kaliforniai ügyvéd, jóeszű, jóhumorú, kb. 40 éves nőtlen ifjú, széles látókörrel, és meglehetősen kalandos múlttal. Most nincs itt, és a közeljövőben visszamegy az államokba néhány hétre. Helyettese, James P. Rice, clevelandi pógár, azt hiszem nálam is fiatlabb, és nagyon sovány személy, becenevén Jimmy. Ma ő sincs itt, és így én vagyok az „F”. Van két kollegám is, lengyel zsidók, mindketten nagyon helyesek és rengeteget szenvedtek a koncentrációs táborokban. Az egyik a Mici, varsói, művlet és csinos, tisztafejű rendes fehérnép. A másik, a Fayaermann, katovicei, középkorú, családos ember, de ritka jó. Rengeteget segített már nekem, nagyon szolgálatkész és talpig becsületes, de a legnagyobb erénye, hogy európai, és se nem soviniszta, se nem bigott. Rengeteg munkám van, szeptember-októberben éjjel nappal dolgoztam, sokszor éjjel háromig. Aludtam a padlón holtfáradtan, hosszú órákon át és sok száz kilométer távolságból érkező telefonhíreket stenografáltam ékes amerikai nyelven, különben ez a főfoglalkozásom. A felekkel inkább a kollégák érintkeznek, mert én lengyelül csak köszönni tudok. Viszont rémesen örülök, hogy annak idején megtanultam angolul gyorsírni. Ennek köszönhetem, hogy ilyen hamar talpra tudtam állni. Mondanom sem kell, hogy megerőltető a munkám, de nem baj, most hogy legalább Ti megvagytok, minden egészen másképpen fest. Fogalmatok sem lehet arról, mit vittem véghez, majd élőszóban fogom elmesélni, amint hazajutok. Most azonnal nem kelhetek útra, mert az állásomat nem akarom itthagyni csak úgy ukmukfukk, valamilyen hidat kell építenem a jövő felé a saját emberségemből. Olyan nehezen ment, míg ennyit sikerült kivívnom magamnak. És amíg lehetőséget látok, hogy valamit összekaparjak, addig akár a földet is túrom. Ha ennyi viszály és borzalom után életben tudtam maradni, akkor a felszínen kell tartanom magamat minden áron. Sokszor minden ízemben csikorogtam, a könnyeim, amiket visszatartottam, majd kiégették a szememet, de ma este kibőgöm magamat istenigazából. Rémesen szeretnék azonnal hazamenni, de most nem fogok neki az útnak, mert a Commitee-nél minden kialakulóban van, és lehet, hogy rövidesen megtalálom a helyemet a nap alatt. Üzentem a tommynak is Angliába, de nem tudom, hogy megkapta-e. Őrült szerencse, hogy folyékonyan dadogok angolul, ez mentett meg rengeteg kellemetlenségtől. Az osztrákokat szívem mélyéből utálom, elképzelhetetlenül hypokrita társaság, ne adja nekik a sors, hogy egyszer tőlem függjenek, mert agyonpofozom valamennyit. Két mosónő kollegám volt eddig tisztességes, a többi valóságos hiéna.

Most azon fáradozom, hogy valami tisztességes megoldást keressek a levélbeli érintkezésre. Amint megjön a főnököm, azonnal megkérem, hogy írjon a pesti liaisonnak, hogy állandó érintkezésben lehessünk. Sajnálom, hogy az AJDC európai igazgatója, Dr. Schwarz (amerikai) éppen most tartózkodik Pesten, pár nappal ezelőtt beszélgettem vele sokat, és ha sejtettem volna, hogy megvagytok, feltétlenül megteremtettem volna már egy lehetőséget arra, hogy érintkezhessünk. Sajnos azt sem tudtam, hogy Pestre megy, csak amikor Bécsből megtelefonálta. Telefonon meg soha sem tudtam volna lebetűzni a nevünket. Sebaj, nem fontos más, csak az, hogy éltek. És az egyetlen angyali kis Mamcsi is túlélte ezt a pokoli fergeteget. Olyan jó tudni, amit titokban mindig reméltem, hogy mi mégis más fából vagyunk, mint a többiek! Mert ha nem úgy lenne, akkor nem bírtuk volna ki! Tudom, hogy Rozita tűzről pattant menyecske, bámulatos asszony, tudtam, hogy Krasti ázsiai flegmájával felülmúlja Ghandit, de azt nem gondoltam, hogy egy Eszti babának lesz képes életet adni ezekben a szörnyű időkben. Krasti, öreg szivar, a Niama kapitánya, gratulálok!!! Nem is vagy Te férfi, hanem asszony! Ember a talpadon! Isteni érzés, hogy a testvéred vagyok! Túlzás nélkül! Vihar- és saválló jó öreg Nyúlgerinc! Hallatlanul örvendeztem írásod láttán. Az utolsó lapod, amit még Kaposváron kaptam, már egészen tönkrement a sok forgatásban. Épp ideje, hogy befutott a leveletek! És Petikém! Kis krumpliorrú öcsém! Mennyit izgultam miattad Te Vakarcs! Annyiszor álmodtam rólad én is! Még mindig hamisan énekelsz? És Fatyi! Te Antikriszt! Essél le a székről. Már egészen megtanultál héberül? És a bekecsed megvan még? Vasutas vagy még mindig? És a dagadt Latabár? Hogy vág a bajusz Karcsafi? Vigyázzatok a kis keresztemre nagyon! Ugye gyönyörű? El tudom képzelni, milyen édes! És az Endve már ki tudja mondani az r betűt? Ó Istenem, úgy szeretném látni valamennyit! És Béluskáék hogy vannak? Bözsike meg a kis Bucc egészségesek? És a Gyuszkó meg a Mofi? Már valóságos óriások lehetnek. Dici mit csinál? Borzalmasan sokmindent szeretnék tudni, de magam sem tudom, hogy milyen úton-módon.

Nagyuramat kerestetem a Croix Rouge útján. A genfi delegátust jól ismerem, talán hamarabb kapok hírt. Bár, ha nagyuram él, nem szorul semmiféle keresésre, hanem egyszer csak betoppan. Azt se a gólya költötte! A legutolsó filmnek, amit együtt láttunk, Musik in Salzburg volt a címe. Édes volt! Akkor azt mondta, hogy amint lehet, Salzburgba megyünk, ha lehetséges, jövő tavasszal. Én már itt vagyok. És várom, hogy Ő is jöjjön. Attól kezdve a pokol fenekén is jó lesz nekem, és felőlem az összes Habsburg kijöhet a kapucinusok kriptájából. Mert most iszonyatosan haragszom rájuk. Miattuk lett ilyen mocsondék ez a sok kosztrák. A rémhíreknek nem ülök fel! Még mindig a fejemmel gondolkodom! Resnik szerint igencsak „bright” vagyok. És már megettem a kenyerem javát. Csak egyelőre úgy érzem magam, mint a barátok templomában, annak idején, a tizes misén, amikor az a marha Takácsi orgonált. Rémes volt! De azért semmiféle „tésztát” nem veszek be. Se pro, se kontra. Csak „saját szem” alapon, és a többi nem érdekel, legfeljebb mérgesít.

Ceruzával folytatom, mert a töltőtollam minden öt percben kifogy. Újvilági márka, az enyémet ellopta egy Kundschaft, csak nem tudom rábizonyítani. De nem baj, nem fontos hogy mivel írok. Gépen nem lehet, mert angol gépekkel dolgozunk, és nincs rajtuk ékezet. Megkergülnétek, amíg kisilabizálnátok, hogy mit jelent. Így ceruzával olyan Zeitgemäss. Volt idő, amikor ragaszkodtam a palaszürke levélpapiroshoz, meg a zöld tintához. Ma már csak az életemhez ragaszkodom, de azt is csak azóta, amióta tudom, hogy megvagytok. Az idén tavasszal nagyon szerettem volna meghalni. Azt hittem, hogy egyedül maradtam az egész családból, aztán minden nap kétszer pokoli légitámadásokban volt részem, a holmim jórészét ellopták, amíg Drezdából Berlinbe, majd Hannoverbe, Brémába és onnan Oldenburgba és végül Nürnbegbe utaztam, hogy Nagyuram nyomára bukkanjak. Azért mert azt a hírt kaptam hogy Nagyuram valahol Berlin körül sebesülten fekszik egy kórházban. Annyit istenkedtem a nyavalyás germánok nyakán, de mindig azzal utasítottak el, hogy in solchen Zeiten können wir uns um einen ungarischen General nicht kümmern. Ez március végén volt, és Berlinben már egyetlen Dienststelle se tudta, hogy mi hol van, a front úgy közeledett, mint a dagály, és naponta legalább két pokoli légitámadás volt a szabvány. Az első nagy támadás, ami Berlinben ért, rettenetes volt. A támadást megelőzően 18 órát álltam Berlintől nem messze egy koszos kis állomás huzatos előcsarnokában étlen-szomjan, majd megvett az Isten hidege. És amikor végre befutottunk arra a helyre, ahol valamikor az Anhalter állott, menetrendszerűen megérkeztek a liberátorok is. Be kellett mennem a legközelebbi Hochbunkerbe, akárhogyan is tiltakoztam ellene. 1400 embert fogadott be ez a pokoli alkotmány és 4 Flak működött a tetején. Nagyon rosszul voltam, nem volt semmi levegő, megint négy órát kellett állnom halinacsizmában, bőrkabátban. Rettentő volt a hőség, a falakon folyt a lecsapódott pára, heringek módjára, összezsúfolva álltunk. Az egész épület kegyetlenül imbolygott a légelhárítók lövéseitől. A Dante pokla, csak túlzott kiadásban. Szerencsére egy gyógyszerész volt a hátamba tapadva, mint valami pióca, és adott egy pirulát, amitől rövid időre megszűnt a levegőéhségem. A támadás után leültem a nyílt utca során a járda szélére, államat a tenyeremre támyasztva elmélkedtem vagy másfél órán keresztül a Nobel-díjon. Nagyon éhes voltam. Bementem egy vendéglőbe, amelynek se ajtaja, se ablaka nem volt, és akartam enni egy Stammgerichtet, de ez még a légitámadásnál is rosszabb volt. A végén csak vizet ittam, de azt is pénzért kellett venni, mert az egész városban ritka madár volt a tiszta víz. Szerencsére nem jegyre adták. A város népe a föld alatt lakott, minden kerületben legalább két helyen égett valami, korom, füst, pernye szállt állandóan a város felett, az S-Bahn volt az egyetlen közlekedési eszköz, de felért öt kézitusával és ugyanannyi szaunával. A Kurfürstendamm olyan kihalt volt, mint otthon a Barát-köz éjfél után, és füstölgő romhalmaz, romhalmaz mellett. Egy Verescsagin üde csendéletként hatott volna a látvány mellett. De két napig kibírtam. Szállásról nem kellett gondoskodni, mert egész éjjel az óvóhelyeken tanyáztam.

Bréma, ha lehet még szörnyűségesebb látványt nyújtott. A Weser nyugati partján lévő nagyobb városrészből jóformán az utcák sem maradtak meg. Összebarátkoztam egy öreg, szakállas, fogatlan, cserzettbőrű bennszülött brémai tengeri medvével és a kék órákban bebarangoltam vele a nyugati városrészt. A gyerekkoráról mesélt motyogva, a tengeri útjairól, amikor olyan jó volt hazajönni és beleszimatolni a kikötő bűzös levegőjébe, amikor még megvolt a nagy Werft, és vidám pezsgő élet folyt, a söpredékkel nyakig rakott matrózlebujokban. Csak fél füllel hallgattam az öreget, hisz meglehetősen szaggatottan beszélt, azonfelül mindig be kellett bújnunk valami rom alá, mert a mélyrepülők szabályos időközökben végiglőtték a várost, egyébként pedig állandóan Axel Munthe „Letters from the morning city”-jére kellett gondolnom. Szegény öreg kalóznak odaadtam a nálam lévő összes cigarettát, amiket feltépett, és szabályszerűen bagózott az ily módon nyert dohányból.

Oldenburg-Kloppenburgban sokat mászkáltam a tocsogó réteken, néztem a szélmalmokat, és egy-egy pillanatra azt hittem, hogy a Nagymama Den-Dolder-i villájából szöktem ki a Van Droste csokoládégyár reklámtáblája melletti kis ösvényen a szélmalmokat nézni. A nagy síkság és a tenger szaga meg a friss áprilisi szél, ami szorgosan pörgette a malmok óriási kerekeit, olyan jelentéktelenné zsugorította össze problémáimat, és olyan messzire vitt minden múltbéli valóságtól, hogy pár pillanatig szinte jól és könnyűnek éreztem magam. De csak addig, amíg a mélyrepülők meg nem érkeztek. Beálltam egy vézna, lombtalan fa alá, és néztem meg hallgattam a gépek istentelen zúgását, meg a fedélzeti fegyverek ropogását. Semmi kifogásom nem lett volna ellene, ha valamelyik eltalál. Olyan rettentően szomorú tud lenni még a tavasz is, ha az ember gyökértelenül téblábol a világban.

Hosszú körutamnak egyik érdekes állomása Nürnberg volt. Romhalmaz ez is, mint minden német város. Az édes, hosszú házakból alig maradt valami, de hát nem is csoda, hiszen olyan labilis öreg házikók voltak. A beomlott főfalakon helyenként megmaradt egy-egy ablakráma, rajta a virágtartó élénken virító örökzöld cserepekkel. A kis sakkfigura jutott eszembe a Korong utcai lakásból. Aztán este lett, új legitámadás következett, és útközben, amíg a pályaudvar üszkös romjaihoz zarándokoltam, teljes életnagyságban belehuppantam egy gránáttölcsérbe. Olyan sötét volt, hogy a jót a rossztól megkülönböztetni nem lehetet, de szerencsére puha, ázott földre estem, és nem tört el semmim. Mikor kimásztam, végleg nem tudtam hol vagyok. Gyufát gyújtani nem mertem, mert bár a város több helyen égett, a légós makutyik torkuk szakadtából üvöltöttek a zseblámpás vándorokra, akik legalább az utca helyét, ahol laktak, szerették volna megtalálni. Nagy mérgemben, meg hogy könnyítsek magamon, felnéztem a csillagtalan égre, és nagy lélegzetvétel után elkanyarítottam egy huszárfohászkodást ilyenformán: Hogy az a felleghajtó Nagyisten rogyasztaná rátok az egész harmadik birodalom langalló högyeit, vagy a nyavalya álljon a csontotokba, szakadt volna meg a nyakatok. Már régen nem beszéltem magyarul, és valahogyan örültem is, hogy végre alkalom kínálkozott egy kis magyar „társalgásra”. Harsány hahota volt a válasz, s aztán megszólalt egy hang a sötétben: Akárki vagy, szívem szerint szóltál! Nem tudom ki volt, nem láttam belőle semmit, de a hangja után ítélve kis székely lehetett, mert pár másodperc múlva még egyszer megszólalt, hogy Aggyon Isten jóccakát, s aztán eltűnt. Én meg két esetlen csomagommal újra megindultam. Az utam a pályaudvarig nagyon hasonlított a Peer Gynt viaskodásához a Nagy Sántával. Nevetnem kellett. A Peer Gyntről eszembe jutott Soria-Moria ház, arról meg a Csongor és Tünde: Mit kerestél, mit találtál? Azt állmodta csibehús, a bolondos vén anyus. Nagyon éhes voltam. De a pályaudvaron áporodott emberhúst ehettem volna. Becslésem szerint legalább négyezer ember toporgott a nagyon rosszul világított, teljesen időtlen pályaudvaron. Gyerekek üvöltöttek, egy hangszoró bömbölt és az NSW félig halott felszolgálónői óriási tálcákon, óriási ibrikekben kegyetlenül rossz, de legalább forró lőrét osztogattak a nép között.

Beálltam én is a sorba, és már alig éltem. Szörnyűséges iszonyodásom a tömegtől grandiózus méreteket öltött, szerettem volna valahol egy kis rést találni, ahol kibújhatok, de lehetetlen volt. Pontosan úgy éreztem magam, mint az iskolai ünnepségeken, ahonnan a zsúfolt díszteremből mindig ájultan cipeltek ki a sasorrú Mater Pongrácz karmai közé. Már-már azt hittem elájulok, de összeszedtem magam, és a véletlen is a segítségemre sietett, mert esni kezdett az eső, és a tető nélküli estegráció ürülni kezdett. Csak feltartottam az arcomat, és boldog voltam, hogy olyan víz ér a bőrömhöz, ami teljesen mentes minden emberi közbejövéstől és elhitettem magammal, hogy sírok. Mert hiszen tiszta sor, hogy hosszú hónapokon keresztül csak önámításból éltem. Sehol az egész láthatáron nem akadt emberfia, aki legalább gúnyból kedves lett volna hozzám, vagy merő véletlenségből rám vigyorgott volna. Így aztán önmagammal játszottam társasjátékot, mert mindenáron el akartam kerülni azt a napot, amikor már nem győzöm humorral. Sikerült.

A nürnbergi borzalmak után még vándoroltam egy ideig Bajorországban, elnézegettem a kisded Dunát. Olyan vékonyka, boldogtalan vizecske és olyan sebesen igyekszik hazafelé. Itt már teljes volt a felbomlás, zűrzavar és végeláthatatlan kocsi- és menetoszlopok, Volkssturm Wehrwoolf, aláaknázott hidak, Panzersperre, tömegszállás, letargia, fanatizmus, titokban elkészített fehér zászlók, titokban elégetett Führer, Göring képek, horogkeresztes zászlók, katonaszökevények, menekültek, hadifoglyok, az országúton százával kilőtt teher és személygépkocsik, a földön megsemmisített repülőgépek, mélytámadások, állandó nehéztüzérségi tűz kb. 30 km távolságból. Légiriadók, páncélosriadók, és flirt, flirt, flirt az egész vonalon. Mint a bábszinház marionettjei, úgy kavarogtak szemem előtt az arcok, teljes, derűs közönnyel néztem ezt a borzalmas színházat, és egyszercsak előbukkant egy fiatal magyar aszzony három pici gyerekkel. A nevét nem írom le, de otthon úgy élt szegényke, mint egy kis hercegnő, bár nem voltak dúsgazdagok. Szegény lélektől még a kabátját is ellopták, míg a legkisebb babáját szoptatta. Olyan fáradt volt, hogy esett össze. Az urát kereste ő is és annyit sikerült megtudnia, hogy kb. 40 km-re van tőlünk. Elhatároztam, hogy vele megyek. Szegény apróságok már nagyon fáztak, kicsi kabátjuk nem adott elég meleget. Kettőt becsavartam a bőrkabátomba, a harmadik úgyis pólyában volt, aztán kiültünk a főutca sarkára egy kőre, hogy felkérezkedjünk egy megfelelő irányba menő gépkocsira. Nyolc órán keresztül nem jött egy sem, meg nem is akartak felvenni bennünket a három kicsivel. Andriskára, meg Lonkára gondolva szorongattam az ölemben a két kis porontyot, fel-felsírtak álmukban szegények, és folyton arra kértek, beszéljem rá anyukát, hogy menjünk haza. Az én öreg, edzett frontkatona szervezetem mindent kibír. Hányszor nevettetem meg a harcállásponton a sebesült fiúkat, pedig nagyon nehezemre esett a humor. Szegény kicsi asszony vacogó fogakkal aludt a kövön, pedig tőlünk öt méterre százával dübörögtek el a Wehrmacht óriási tehergépkocsijai. Persze nem csak mi vártunk kocsira, legalább ötvenen nyüzsögtek az útkeresztezésen, és mindenki üvöltött. Már én is berekedtem, de még mindig nem mehettünk tovább. Éjfél felé aztán letettem a gyerekeket a kőre, és az első házba bezörgettem. Egy nagyon barátságos bajor asszony azonnal ajtót nyitott, látott bennünket az ablakból, és éppen azon volt, hogy beinvitál. Tiszta meleg kis konyhába vezetett, ahol egy heverő is volt. Arra fektettük a három kisgyereket (a kicsit előbb tisztába tettük), mi pedig a tűzhely elé, két vézna pokrócomra vackolódtunk el. Csak akkor vettem észre, hogy szegény kis asszonykának a két bokája rettenetesen megdagadt, és már ülni sem nagyon bírt. Rajtam csizma volt és nadrág, de az ő kis Váci utcai cipője nem nagyon bírta a strapát. Kötött kosztümje valamikor remekbe készült, de bizony bepiszkolódott a sok hányattatásban. Bennem már olyan feneketlen volt a keserűség, hogy elhatároztam: rendbe szedem ezt a kis gyámoltalan fehérnépet. Megmosdattam, lefektettem a földre, és alaposan megmaszíroztam szegényt. Úgy sírt a nyomorult, hangtalanul és halálra fáradtan, hogy majd vele bőgtem. De aztán elaludt én meg, mint valami öreg számadó juhász, törökülésben ültem a tűz előtt, fűtöttem és vigyáztam a gyerekek álmát. Szörnyen féltem, hogy valamelyik leesik a heverőről és felébreszti anyját. Reggelre kelve letusoltam én is, felvettem kötött kosztümömet, nekiindultam nagy garral, hogy valahonnan, a föld alól is szerzek egy járművet égből pottyant családomnak. S ismét, mint mindig a véletlen nevetségessé tette dagadó ambíciómat. Alig tettem pár lépést a napsütötte utcán, szembejött velem kis védenceim apja. Úgy ugrottam rá, mint leopárd gyanútlan áldozatára, és vonszoltam magammal, de egy árva szóval sem bírtam elmondani, hogy megvan a családja. Csak húztam őt a sötét folyosón, fel a lépcsőn, és teljesen kifulladva belöktem a konyhaajtón. Azt hiszem, olyan hangokat hallattam, mint Veszpázián Pepike otthon, de képtelen voltam értelmes szavakat egybefűzni. Még láttam elszinesedni az asszonyka arcát, elkaptam a szemeiben felvillanó fényt, aztán eszeveszett futásnak eredtem, mert igazi szívbéli örömöt nem bírok nézni. Ha rugdosnak, azt nem bánom. De érzelmek, tiszta érzelmek megnyilvánulását nem bírom nézni. Attól félek, hogy irígy leszek, és ezt éppen olyan kevéssé szeretném, mint savanyú uborkává válni. Elbúcsúztam tőlük. Azóta már Svájcban vannak, hiszen az asszonyka szülei zürichiek, és így alighanem baj nélkül jutottak át a határon. Nagy bolyongásom közepette több ilyen és ehhez hasonló happy endes kalandom akadt, úgy látszik mindenkinek szerencsét hozok. Más örömem aztán nem is igen akadt.

Hajdani színészi képességeim egy esetben visszaszerezték egy család összes ellopott ékszereit, amiből annyi hasznom volt, hogy kaptam tőlük egy nagy pecsétgyűrűt. Ezt azonban három hét múlva becseréltem élelmiszerre, és az élelmiszert odaadtam egy magyar családnak, hogy ne nyomorogjanak. Márcsak nem lesz a kutyából szalonna. Ha valaha megalakítják a született marhák egyesületét, bizonyára én leszek a díszelnöke. Dehát eb ura fakó! Ezen nem lehet segíteni. Pedig úgy szeretnék egy kicsit rosszabb lenni, egy kicsit önzőbb, egy kicsit kegyetlen, de legfőképpen buta szeretnék lenni. Elpusztíthatatlanságomhoz és szinte fakírhoz hasonló edzettségemhez sehogyan sem illik a mindenre való reagálásom, a mindent látó szemem és – last but not least – fanyar, az unatkozó milliomoséhoz hasonló spleenem. Szörnyűséges keveréke vagyok mindennek, ami nem jó, illetve ami nem visz előre. Mindig keresek védenceket, akiknek odaadhatok mindent, ami a létminimumon felül kerül. Most egy öreg színész házaspárt istápolok, s ha feltutoroztam őket, vagy elköltöznek, újabb, még nálam is nyomorultabbakat keresek, s ha nem egyéb, felvidítom őket. Már csak egy pár cipőm van, mert a másikat, amit még meghagytak a derék német sógorok, odaadtam egy fiatal lánynak, akinek csak szandálja volt. Én sem értem, miért vagyok ilyen átkozottul élhetetlen, mikor rajtam a kutya sem segített, mikor bajban voltam. Extravagáns természetem lehet, hogy a nyomort csak tűrni, de nézni nem bírom.

Azonban azt hiszem, hogy már eleget firkáltam magamról. Lehet hogy szívesen olvassátok, hiszen én is falnám a leveleteket, akár három napig egyfolytában. De olyan furcsa magamról ennyit beszélni. Ki a rossz nyavalyát érdekelte eddig a sorsom? Kinek is beszéltem volna el mindezt? Kinek és főleg minek? Mindenki cipeli a maga lerázhatatlan batyuját, mindenki bűnhődik, vagy legalábbis nélkülöz. Leronygyolódott, lelkileg és szellemileg elnyűtt emberek a társaságom, az amerikaiakat leszámítva. Azokat csak a honvágy gyötri, egyébként meglehetősen értelmetlenül nézik ezt a haláltáncot, amit mi, pusztulásra megérett európaiak járunk a múltunk és jövönk között kifeszülő Alsiráth hídján. Kevesen fogunk átjutni rajta. Egyébként minden nagyon érdekes, sőt, feljegyzésre méltó, és ha volna időm, naplót is írnék. Egyszer valamikor egész érdekes olvasmány lenne. De előttem már semmiféle írott szónak nincsen hitele, hát mi a jó fenének szaporítsam a kétes értékű szellemi termékek számát? Teljes tudatában vagyok iszonyú jelentéktelenségemnek, meztelen ököllel ne döngessünk sziklákat. Nem akarok alkotni semmit. Csak viszonylagosan emberi körülmények közé akarok kerülni, meg akarom keresni a mindennapi kenyeremet, és azontúl semmiféle közösséget nem vállalok senkivel. Itt csak Ady recept szerint lehet élni: Sem utódja, sem boldog őse, sem rokona, sem ismerőse nem vagyok senkinek. Az, hogy elesetteket gyámolítok, amikor magam is olyan vagyok, mint béketűrő Jób, és ebek nyaldossák sebeimet, mások szemében feltételenül külsőségnek, hatásvadásznak látszik, dehát én mégiscsak a magam életét élhetem. A frázisoktól mindig fáztam és nagyjából sohasem érdekelt a mások véleménye. Tekintélytiszteletet nem ismerek, nem áll el a lélegzetem semmiféle okos beszéd hallatára, mert újat talán tíz éves koromban halottam utoljára. Még mindig a zene az egyetlen értelmes valami, amitől nem kell félni. Bár nem sok alkalmam nyílik a zenét élvezni, de azért a múltkor egészen végighallgattam a virágkeringőt, meg a H-moll szimfóniát. Sőt, szeptemberben sikerült elcsípnem az V-öst. Szénsavas fürdőként hatott. Boldogan kullogtam végig a Salzach partján, és nem is vettem észre, hogy emberek között járok. Enyhe éjszaka volt, és millió csillag ragyogott az égen. Akkor éjjel egészen fantasztikus, a valóságot a kísértetiességig megközelítő álmot láttam. Na ne ijedjetek meg, nem mesélem el, nem akarok álmoskönyvet sem írni. Csak azért említettem meg, mert egyébként olyan gyötrő, borzalmas álmaim szoktak lenni, hogy néha azonnal talpra ugrok, amit felébredek és szinte fejest ugrom a mosdótálba.

Véletlen szerencse az is, hogy éppen Salzburgban sikerült horgonyt vetnem. Ugyanis hegyek és víz nélkül olyan keserves tud lenni egy város. Természetesen Pesthez viszonyítva sirlmasan aprócska minden, a két partot összekötő hidacska világ hét csúfja. Ócska, ízléstelen múltszázadvégi szecessziós építészeti gyomorgörcsök. A várost már úgy ismerem, mint a tenyeremet. Bár az utcák olyan világosak és egyenesek lennének, mint a tenyerem vonalai. De olyan szűkek és girbegurbák, hogy az embernek az az érzése támad, mintha csigavonalban menne. Merő romantika az egész. De állandóan nevetnem kell a derék salzburgiak nagyképűségén. Minden jelentékenyebb utcában van valami Mozart emlék, vagy tábla. Van Mozart szobor, tér, stég, mutogatják a szülőházát, a város legnagyobb kultúrközpontja a Mozarteum, múzeum is van, és még a Wien-Salzburg között közlekedő gyorsvonat párt is Mozart-expressznek hívják, csak azt felejtik el a gyalázatos párák, hogy városuk egyetlen Homo sapiensét, Wolfgang Amadeust, amíg élt, szinte éhenhalatták, kigúnyolták és kiközösítették. A temetésén a barna foltos kutyáján kívül egy lélek sem volt, még a dögönbőgő vényasszonyok sem dugták oda tűbefűzni való kíváncsi orrukat. Már csak azért is nagyon haragszom rájuk. Különben nagyon sokszor gondolok arra, hogy Mozart nagy álmodó szemeivel ugyanezeket a hegyeket nézte, ugyanezt a vízcsobogást hallgatta, mikor megszületett benne az Eine Kleine Nachtmusik, a számomra olyan kedves és sok emléket felébresztő melódia. Most, hogy november derekán járunk, még szebbnek, még kedvesebbnek látom a várost. Szerencsére nagyon-nagyon messze lakom az irodától (persze csak ideiglenes szálláson), ahonnan pár napon belül kihajítódom és mehetek megint az íróasztalom alá a földre aludni és úgy szeretek este haza bandukolni. Opálos gyöngyszürke köd borítja a várost. Csupa sejtelem és zajtalan árnyék lesz minden, ami éles világításban csak egy ócska híd, vagy egy romba dőlt ház, néhány fecsegő trampli, vagy zergetollas nyárspolgár. Apró, sárgás fénypontocskák világítanak a hegyoldalakon épült házak ablakaiból, a túlsó parton haladó gépkocsik fényszóróinak sugara hatalmas körívben suhan át a a folyó felett, minden a semmiből jön, és a semmibe megy. A sirályokat is 1-2 szárnycsapásnyi ideig lehet látni, de azok is hangtalanul lebegnek a fák ágain már vékony dérré váló puha, tiszta ködben. A víz halkan csobog, letompítottan szűrődik a fülemhez még a saját lépteim visszhangja is. Egy-egy régi kapuboltozat alól összesimuló pár árnyékát látom előtűnni. Valahonnan halk nevetést hallok és egészen a túlvilági messzeségből a Glockenspiel harangjátékát. Ez az egy órás séta kecsegtet egész napon át, és nem tudok senkire megharagudni és rámordulni, semmit sem engedek közel magamhoz, ami megronthatná ezeket az esti sétákat. Nem kell senkinek a köszönését fogadni, nem kell senkihez tisztelgő látogatásra menni, butaságokat beszélni, és lenyelni az ásításokat. Eláshatok mindent, ami comme il faut, fütyülhetek a legújabb kalap divatra, és nem szégyellem, hogy a harisnyám csupa stoppolás, azt gondolom amit akarok, és nem mondom meg senkinek, de nem is kérdezi senki. Néha a ködben, ebben a szépítő, romokat épnek tüntető világításban ifjú leányzónak néz néhány vacsorára igyekvő katona, és barátságosn ajánlkoznak kíséretemre. Barátságosan felelek én is, mégpedig imígyen: Sorry boys, I’m engaged. Aztán mindannyian továbbbállunk. Eddig rendben is volna, csak a karácsonytól félek egy kicsit. Nem mondom, a tavalyi karácsonyunk sem volt szívhez szóló családi ünnepség. Az egész harmadik birodalom terén nem akadt számunkra egy fűtött szoba, az a szerencsétlen kicsi Jézus akkora fácskát sem hozott, mint egy ütet tapló, de Nagyurammal összekarolva mentünk sétálni egy közeli hóval borított fenyőerdőbe, jobban megértettük egymást, mint künn a fronton, pedig ott se magyaráztuk egymásnak, hogy mitől szép az élet, és miért volt érdemes a világra jönni. Az idén nem lesz semmi, talán az íróasztalom mellett fogok ülni, a világ legridegebb irodahelyiségében. Becsukott szemmel magam elé vetítem a régi aranydiós, mákoskalácsos karácsonyestéket, amikor mindannyian együtt voltunk, és a csillagszórók alatt csendesen, családiasan, de boldogan mosolyogtunk egymásra és hittünk az emberi jóságban. Az idei karácsony, ha együtt lennénk is, tompa fényű és üres lenne, mindannyiunk szeméből összerombolt, elgyalázott emlékek világítanának elő. Senki sem beszélne együgyű, édes apróságokat, és talán a gyerekek ártatlan, öntudatlan csiripelése, szomorú, égető könnyeket pergetne végig arcunkon. Nem is értem, miért írok mindig sírásról. Biztosan azért, mert nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust. Borzasztóan szeretnék sírni, de idegenek előtt nem lehet, viszont szállásomra visszatérve elment a sírástól a kedvem. Ritka édes nyomortanya. Az ágyam olyan, mint egy két ágyúsoros naszád, Wellington herceg armadájából. Nem olyan nagy és nem olyan szép, de úgy recseg. A derékaljam kemény, mint a nyavalya, az ágynemű vitorlavászonból van. A takaróm rövid, mindig kilóg a csülköm alóla, ha elfelejtem megtoldni az asztalterítővel. A háziasszony olyan cövek paraszt, hogy ha úgy ütnék a fejét, fúródna be a földbe. Vén tolvajnő, de eléggé ehetően főz. Az ura gázgyári munkás, olvasta a Mein Kampf-ot és rettentően tudományos, írástudó, öntudatos egyén. Titokban azzal gyanúsítom hogy valami Habsburg fattyú, mert mikor megjön a gyárból, l’art pour l’art ... ahol enni szokott, legalább egy tucat vacak konzervdobozból készült, saját gyártmányú korcs óra, meg egy irgalmatlanul elhízott kanári madár lóg a falon. Olyan óra is van, amelyik állandóan jár ugyan, de a kismutató három óra alatt teszi meg a két szám közötti távolságot. Olyan bögréjük is van, amin a Ferenc Jóska vigyorog. Wir sind helyett azt mondják, hogy mir san. Sokszor a beszédjük felét sem értem, de nem baj, mert úgyis csak marhaságokat beszélnek. Olyan együgyűek, hogy csak irigyelni lehet őket. A vénasszony, ha bemegy a városba, este borogatást tesz a szívére, mert felizgatja őt a forgalom. A minap hazajött az ember és nagy boldogan egy írást lobogtatott a kezében, majd így szól oldalbordájához: to hast a diplomat. Hosszas gyötrődés után rájöttem, hogy duplikátot akart mondani. Nem édes. A világért ki nem javítottam volna, hadd nevessen más is.

Egyébként, ha filmen lepergetnék előttem az utolsó esztendőben elfoglalt szállásaimat, ikreket szülnék a nevetéstől. Itt Salzburgban is laktam a Hotel Hofwirt nevezetű úri hepajban, aminél eredetibb környezetben sohasem nem éltem. Vazsary Gábor Momtija ad egy kis ízelítőt a Hofwirthez. A szállodát amerikai altisztek vezették és a vendégek amerikai alkalmazásban álló büdös civilek voltak. Igen ám, de az Újvilág elkélnyeztetett fiait szórakoztatni is kell. Ennek folytán a másodrendű sztárok és artisták is ugyanott laktak. (az én lakótársam a nemzetközi vöröskereszt kiküldöttjének a titkárnője volt, egy nagyon helyes bécsi vénlány). Bazedovos erőművész a nénjével és kisfiával, rozzant öreg kínai, két zsonglőr fiával, koszos olasz zenészek és bohócok és kétes, irgalmatlanul ramaty külsejű nappal szék, éjjel ágy jellegű nőszemélyek tanyáztak velem egy fedél alatt, és egy közös étteremben táplálkoztunk. Azonban lakott ott egy grófnő és egy bárónő is. A grófnő a szövetséges államok összes jelvényeit hordta fekete bőrmellényén. Rettenetesen görbe lábai voltak és a fején ápolónői fityula díszelgett. De hamar kitelt a böcsülete, mert rájöttek, hogy szélhámos, és elvitték hűvösebb tájakra. A bárónő olyan, de olyan koszos volt, hogy ragadt. Ruhástul feküdt le és hetenként legalább kétszer a sárga földig leitta magát. Ezzel szemben Sanghajban született. Hosszú, vézna serpenyőnyél volt az istenadta. Sohasem fésülködött. Úgy evett, mint a disznó, minden mártást szétkent az asztalon. Most Bécsben tündököl és valószínűleg tovább iszik. A hoteltitkárnő egy cseh származású, irgalmatlan nagy fenekű drakula volt. Szinte döfött a butaságtól. Ahányszor megláttam, elfogott a halálfélelem. Aztán volt egy veres hajú, csinos, de roppant közönséges batár, egy bécsi viciné lánya. Ez is ragadt a kosztól, kis korcs kutyájával együtt. Három napig ezzel laktam együtt, de biz a nevét sem tudom. Úgy tudott kacagni, mint egy versenyló. Ha a gavallérjaira néztem, szinte csalánkiütést kaptam az undortól. Pokolian nemzetközi csődület volt. A magyarságot egyedül képviseltem csodák csodájára. Ebben a luxusszállóban született meg az unokám. Ugyanis mindig késő éjjel kecmeregtem haza az irodából, lehtőleg bőrig ázva. Esernyőmet és ballonkabátomat még kora tavasszal ellopták, így mindig ázott ürgeként tértem meg a grand Hotelbe, rendszerint néhány perccel éjfél előtt. A jók már, a rosszak még nem tértek nyugovóra. Természetesen futva tettem meg az út nagy részét (negyedóra rendes tempóban) és a csapóajtóban sem tudtam eléggé lelassulni. Az amerikai őrmester, aki szolíd mivoltánál fogva legtöbbször átvállalta a többitől az éjszakai inspekciót, rendszerint rajtacsípett a kései hazatérésen. Talán harmadik alkalommal nagy meglepetésemre forró feketekávéval telt termoszt nyújtott át, amíg bőrig ázva befutottam. Nagyon értelmetlenül nézhetem rá, mert a jó fiú szinte elpirult és szemlesütve elrebegte, hogy fogadjam jó szívvel a kávét és ezt azért kaptam, mert akármilyen későn jövök is meg az irodából, mindig mosolygok és sohasem panaszkodom semmi miatt és biztosra veszi, hogy én igazi grófnő vagyok, mert mindig mindent megköszönök és sohacsem csíptem be. Hát

...