Az éjszakai szinte állandó motoszkálás már egyszerűen őrjítő volt. Teljesen nesztelenül kezdődött, hetekkel ezelőtt. Csak csöndes rezzenések, valamiféle vélt nesz. Később határozott lett, s pár nap után már módszeresnek, tudatosnak tűnt. Minden este nyugtalanul aludtak el, aztán éjfél körül kezdődött. A kert felől hallatszottak gyönge neszek, aztán egyre erősebben. Hallatszott, hogy előbb körbejár, meg-megáll, hallgatózik, hallgatja, ahogyan bent a lélegzetüket is visszatartják. Azután vár türelmesen, meditál, végül megindul, körbejár még egyszer, azután ahol előző nap abbahagyta, alul, baloldalt tovább bont. Ők tudták, hogy nem könnyű bejutni, mert kemény a fal, de előbb-utóbb célt ér, és ez volt a borzasztó, hogy egyszer meglátják, hogy egyszer bedugja a fejét, farkasszemet kell nézni vele, s ennél szörnyűbbet elképzelni sem lehet. És ki lesz az első, vajon megelégszik-e eggyel, vagy az első áldozatot követi-e a többi? Tudták, hogy egy is elég lenne, de ő telhetetlen. Hangoskodni meg teljesen fölösleges, hiszen pillanatok alatt végezni fog valamennyiükkel. Ha beszélni lehetne vele, hogy elégedjen meg eggyel, ha valami remény lenne a túlélésre, de nincs. Már este, amikor bementek, nyugtalanok voltak. A fáradtságtól, izgalomtól elfáradtak, de csak bóbiskoltak, éberen aludtak, és az első messzi neszre szinte egyszerre ébredtek, és kezdődött az őrjítő félelem az ismeretlentől, aki tudatosan készül betörni hozzájuk, mert a vérüket kívánja, és nem tűri, hogy éljenek. Közülük egy már eljutott ida, hogy föláldozza magát, mert ilyen rettegésben élni, ez nem élet. Ez rémisztő. De hogyan áldozza föl magát? A kivégzéshez valószínűleg hozzátartozik az előtte lévő teljes idegi kikészítés, hogy idegeik mondják fel a szolgálatot, hogy őrüljenek bele, mert így izgalmas az állandó éjszakai vendégnek. Ők meg soha nem mertek kimenni, kinézni sem. Buta rettegés, félelem szállta meg őket, szinte beletörődtek sorsukba, és segítséget senkitől sem remélhettek. Gyengék voltak nem vehették fel a küzdelmet. Érezték, tudták, hogy ha először a szemét meglátják, megbénulnak, moccanni sem tudnak, és vége. Talán jobb is, talán már jó is lenne, ha beérne. Már annyiszor elképzelték, és tudták, hogy jól képzelik el. Megbénulnak, s egy percig sem fog tartani a teljes pusztulás. Talán már jobb lenne, ha látnák, ha találkozna a szemük, a pillantásuk. Talán nem is lesz olyan félelmetes, talán abban a pillanatban megnyugodnak, talán akkor megértik, és meg is bocsátanak neki, és vége lesz a rettenetes, félelmetes éjszakának, a vészes szívdobogásnak, az állandó rettegésnek. Nappal azért kicsit nyugodtak voltak. Voltak, akik percekre is elfelejtették az éjszaka majd ismét rájuk szakadó félelmét. Amint a Nap lebukott, vagy kezdett hűvösebb lenni, annál inkább elöntötte őket valamiféle láz. A torkuk kiszáradt, légszomjuk lett, üríthetnékjük támadt. Bemenni nem akartak, mert azzal elkezdődött a remegés, a szorongás. De kint sem akartak már maradni, mert bent mégis biztonságosabban érezték magukat. Talán volt ebben már valamiféle szenvedély. Az éjszaka várása kitöltötte egész napjukat, más már nem is foglalkoztatta őket. Csak az, hogy mi lesz a vége, mi lesz a vég, mikor ér be. Napközben a ház azon sarkát, ahol a motoszkálást, a bontás hangjait lehetett hallani, nem nézték meg. Nem akartak megbizonyosodni, hogy igaz. Nem mertek megbizonyosodni, hogy igaz, pedig mindannyian tudták. Azért nem akarták megnézni, mert nem akarták tudni, mennyi van még vissza. Bizakodtak, hogy sok, de tudták, érezték, hogy már nagyon kevés. Nagyon egyszerűen éltek, nem voltak eszközeik, hogy megvédjék magukat. Aztán akiben a legnagyobb volt a düh, a keserűség, a sajnálat, aki már inkább föláldozta volna magát, mint ez a mindennapos kiltástalan őrület, észrevett valamit. A szomszéd ház hátulja és a kukoricagóré között egy érdekes, elmés szerkezetet. Még a szülei beszéltek róla, hogy az egy csapda. Csak hanyagul be volt dobva ebbe a kis közbe. A kukoricagóré alja tele volt midenféle eszközzel, kocsikerék, abroncsok, biciklivázak, lyukas edények. A góré és a szomszéd ház között pedig már kezdődött a kiskert kerítése. Arra gondolt, ha a végébe áll, a csapda mögé - ezt óvatosan átlépi - aztán ha hallja a neszt, valamiféle zajt kelt ő is, odacsalogathatja a látogatót, aztán ahogy közelít majd őfelé, beléphet a csapdába, majd szörnyű zajt csap biztosan, s hátha arra jön segítség. Hogy a csapda föl van-e állítva, illetve hogy hogyan működik, azt nem tudta megállapítani. A szerencsére bízta sorsát. Jobb meghalni, mint azok a rettenetes éjszakák, és a másik lehetőség szerint akár meg is mentheti a többieket. A többieknek nem szólt, de már biztosan tudta, hogy ma kint marad, szembenéz ezzel a szörnyűséggel, és végre meglátja. A szemébe néz, megismeri, és valamelyiküknek vége lesz. Amikor a többiek indultak befelé, ő már bent állt a szűk utcácska végén. Lassan sötétedett. Bóiskolni sem tudott, de az izgalomtól szinte állandóan ásítozott. Nem tudta, mennyi idő lehetett, már zsibbadt a lába, talán a vérkeringésével is gond lehet - állapította meg. Kicsit leült, és pár perc múlva meghallotta a szokásos zajt, de most szokatlan volt kintről, a szabad ég alól hallani. Fölállt, úgy érezte, hogy a szíve a torkában dobog, a lábait egyáltalán nem érezte, a hidegtől már teljesen elgémberedtek. Tudta, hogy valami neszt, zajt kell keltenie, hogy fölhívja magára a figyelmet. Krákogott, és ekkor már halálfélelem fogta el. A lépéseket egyre közelebbről hallotta, aztán megint csönd. Talán mégsem sikerül idecsalogatni - gondolta -, és már nem is bánta volna. A szíve egyre hevesebben vert, forróság öntötte el. Egészen közelről hallotta az óvatos lépteket. Érezte, hogy már a góré előtt állhat. Talán ismét hangot kellene hallatnom - futott át az agyán -, de nem mert. Némán, nagyra meresztett szemekkel állt a sötétben. Az ég felhős volt, de nem volt szuroksötét. Még pár pillanat, még pár pillanat. Talán visszafordul - villant át rajta -, de ekkor valami sötét árnyék jelent meg, teljesen eltorlaszolva a bejáratot. Érezte, hogy elszáll az ereje, de meresztgette a szemét, látni akarta a gyilkos tekintetét. Hűvös, sárgás szempár villant, előtte meg elhalványult minden, szédült, és érezte, hogy előrebukik. A teste lassan hűlt ki, a taraja reggelre megszürkült és kékre fagyott.
